Pirelli Naptár 2010

 A Londonban megszervezett, globális premieren a világ minden részéről meghívott vendégek és gyűjtők, valamint a sajtó képviselői jelenlétében bemutatták a Pirelli-naptár harminchetedik, 2010-es kiadását. A több mint negyven éve kultikus tárgyként kezelt Naptárral való első találkozás helyszíne idén az Old Billingsgate volt, az a késő XIX. századi, Temze-parti épület, amely 1875 és 1982 között a brit főváros halpiacának adott otthont.

Miután a naptár 2008-as kiadásában Patrick Demarchelier, képein Kínát tetté halhatatlanná, majd egy évvel később Peter Beard Botswanában készült felvételei töltötték meg a naptárt, 2010-ben Brazília, és Terry Richardson van soron. Az amerikai fotográfus provokatív, botrányos hangvételének köszönhetően a szakma ünnepelt fenegyerekének számít.

A 2010-es év hónapjait illusztráló 30 felvételen Terry Richardson a játékos, tiszta Érosz visszatérését ábrázolja. Objektívjével fantáziákat kergetett, munkája provokatív, ám olyan egyszerűség hatja át, amely a nőiesség létező legnapfényesebb oldalát formálja meg. Olyan nőalakot ábrázol, akit természetessége teszi magával ragadóvá, aki a sztereotípiákat saját maguk ellen fordítja, aki az irónia fátylán kívül semmi mást nem visel.

Ez a munka a hatvanas, hetvenes évek természetes, hiteles légkörét és képvilágát idézi, egyértelmű tisztelgésként a Naptár gyökerei előtt, visszatekintve a Robert Freeman (1964),  Brian Duffy (1965) és Harry Peccinotti (1968 és 1969) nevével fémjelzett, korai kiadásokra. Neves elődeihez hasonlóan Terry Richardson is a retus nélküli, egyszerű fotográfia mellett döntött, ahol a természetesség erőteljesebben érvényesül a technikánál, és eltörölve a manapság divatos, mesterséges szélsőségeket, felszínre emeli az azok alatt rejlő, valódi nőt.

A 2010-es kiadás egyértelmű üzenetét Terry Richardson tolmácsolja: az általa megjelenített alakok mentesek minden allűrtől, azokat kiemelte a divatáramlatok által szabott, bonyolult, mesterséges környezetekből. A beállításokban nem találunk látványos háttereket vagy témákat; ami egybevág a fényképész egyszerűségével és lényegre törő megközelítésével. „Az igazán kiváló fényképészek az egyetlen, a megismételhetetlen pillanatot ragadják meg. Ezért dolgozom mindig plusz felszerelés és asszisztens nélkül." – mondja Richardson „Technikám a technika hiánya: a lencse a szemem, karizmám, azon képességem, hogy megragadjam a pillanat igazságát, bármi legyen is az. A szemszög, a színek, a fények, a táj alkalmazása – mindig is ezek határozták meg alapvetően fényképészetemet."

Téma

 A kakas, a szablya, a vízsugár és az öreg abroncsok központozásként határozzák meg Richardson meséjének ritmusát és harmóniáját. A mesében a Naptár egyes korai kiadásait ihlető Pop Artra tett utalások az amerikai fotográfusra jellemző Érosszal keverednek – azzal az Érosszal, amely a 2010-es Naptárban csupán finom utalások formájában jelenik meg, amelyekkel Richardson a hagyományokból űz gúnyt, hús-vér formába öntve a tabuként kezelt témákat.

Ez az a Naptár, amelyet Francesco Negri Arnoldi, a leccei Salento és a római Tor Vergata egyetemek egykori művészettörténet professzora „Pop"-ként definiál. Szavaival élve; „vadonatúj módon tér vissza a múlthoz, teljes mértékben eredeti stílusban összegzi a hagyományokat, és képes felidézni a természetes nőiesség varázsát."  A Pop Art visszatérése egy szükségszerűen és közvetlenül ikonografikus nyelvezet alkalmazását jelentette, amelyet mindenki azonnal megért, és amelyet csupán a mindennapi élet szennyezett be.